A zöld tea története Kínában a 8. századra nyúlik vissza, a gőzzel készített szárított tealevelekből a porított tea készítésének módszere pedig a 12. században vált népszerűvé. Ekkor történt ugyanis, hogy Myaan Eisai buddhista szerzetes felfedezte a matchát, majd behozta Japánba. Esai rájött, hogy a matcha ivása a nyugodt éberség állapotát segít elérni, ami nagyban segítette a zen meditációit is (ma már tudjuk, hogy ez a matchában található  koffein és az L-theanin kölcsönhatásának köszönhető). Amint a matcha pozitív élettani hatásai egyre szélesebb körben váltak ismertté, hamar a japán teaceremónia vagy másnéven „chado” kifinomult művészetének alapkövévé vált.

A matcha fogyasztása ugyanakkor nemcsak a zen szerzetesek meditációs praktikáit segítette, hanem egyúttal a megvilágosodás elérésének eszközévé is vált. Egy tál matcha felajánlása Buddhának a mindennapi templomi gyakorlatok része lett. A tea-szertartások e szerény formája, amely egyébként a mai napig fennmaradt, az egyszerűségben rejlő szépségével, ami nyugaton is egyöntetű csodálatot váltott ki, a 16. században jelent meg. Tekinthetünk rá úgyis, mint egyfajta, a japán arisztokrácia által különösen kedvelt fennkölt és nagyzoló stílusára adott válaszra vagy „ellenirányzatra”. A pazar japán irányzat, melyet az arisztokrácia úgy kedvelt, előszerettel másolta a kínai motívumokat és mintáka. Az ezzel szemben álló radikális egyszerűség irányzatának az egyik úttörője Murata Shuko szerzetes volt, aki abban a pillanatban érte el a megvilágosodást, amikor rájött, hogy Buddha örök törvényét a tál forró vízzel való megtöltésének puszta mozdulata tárja fel. A teaceremónia szépségét a házigazda és vendégei elméi között létrejövő harmónia adja. A teafogyasztás szellemisége négy fogalomban fejeződik ki: béke, lelki tisztaság, tisztelet és a már említett harmónia. A megfelelő módon lebonyolított szertartás ugyanis segít megszabadítani résztvevőjét a gondoktól, miközben megvilágítja a természet és az emberi működés tökéletességét.

Egy tea-pavilon – ami általában rendkívül szerény, szinte szigorú megjelenésű, lapos tetővel és vékony, üres falakkal – csupán háttérként szolgál az ital elkészítéséhez és a vendéglátó – vendégek közötti megosztás ceremóniájának bensőséges gyakorlatához. A mindent betöltő, érzéki élményre való összpontosítás egyúttal a tárgyak múlandó szépségének és a finom gesztusok ünnepe.

Az évszázadok folyamán a „chado” tovább terjedt Japánban, és nemcsak az udvari és szamuráj réteghez, hanem a társadalom minden osztályához elért és meghódította azokat . A japán teaceremónia számos iskolája annak hosszú történelme során jött létre, és a mai napig aktívak.

Napjainkban a matcha, mint tea-szertartás nem csupán alkalmat kínál a találkozásokra, az intellektuális elmecserére, hanem segít a műveltség és a hagyományok elmélyítésében, valamint azok gondozásában is.

„Azok, akik nem érzik magukban a nagy dolgok kisszerűségét, nem fogják észrevenni az apró dolgok nagyszerűségét sem.” – írta Okakura Kakuzo „A ​​tea könyve” című esszegyűjteményében, aki a japánok közül az elsők között volt a 20. század elején, aki a hagyományos művészetet, kézművességet és művészi technikákat támogatta.